- Papp István: Baloldali kommunisták, avagy miért alakult ki Kádár balos ellenzéke?
https://doi.org/10.56944/multunk.2025.3.2
Ismertető1956-ot követően a Magyar Szocialista Munkáspárton belül két periódusban szokás úgynevezett balos ellenzékről beszélni. Először a forradalom utáni konszolidáció időszakában, amikor a Nagy Imrével rokonszenvező revizionisták ellenpárját jelentették a dogmatikusok, némi leegyszerűsítéssel a Rákosi Mátyás személyével és politikájával azonosulók. 1968-at követően ismét felbukkant egy balos, magát munkásellenzéknek nevező irányzat, amely a párt reformereivel állt szemben. Úgy vélem, hogy a baloldali ellenzéki áramlatok születése nem csupán a magyar belpolitikai helyzet változásaival magyarázható. Általánosabb érvényű, univerzális jelenségről van szó, amely a világ kommunista/bolsevik pártjait, különösen azokat, amelyek kormányzati hatalomra tettek szert, egyaránt érintette. Ugyanis olyan feszültségek alakultak ki a kormányzás mindennapos gyakorlata, a hatalom megtartásának kívánalmai és az utópikus társadalomépítés elvei között, amelyek elkerülhetetlenné tették a baloldali kritikai irányzatok létrejöttét. Ezt egyaránt modellezhetjük az 1920-as évek elején a Szovjetunióban zajlott folyamatok, valamint a magyar párt 1956 utáni történetének vizsgálatával.
- Takács Tibor: Szektás dogmatikusok, romantikus radikálisok, anarchisták. Az állambiztonság és a baloldali ellenség a Kádár-korszakban
https://doi.org/10.56944/multunk.2025.3.3
IsmertetőA tanulmány azokkal a személyekkel és csoportokkal kapcsolatos állambiztonsági tevékenységet vizsgálja, amelyeket az állambiztonság baloldalinak és ellenségesnek tekintett. A kádári vezetés a kommunista mozgalmon belül magát „középre” helyezte, „kétfrontos harcot” hirdetve mind a „jobb-”, mind a „baloldali” elhajlással szemben. Az utóbbi elleni küzdelem az 1960-as évek elejétől, a Hruscsov nevéhez fűződő „olvadás” és a szovjet–kínai viszony elmérgesedése nyomán vált meghatározóvá. Az állambiztonság is ekkortól lépett fel a baloldali ellenség ellen: kezdetben leginkább a rákosistának, sztálinistának tekintett személyek, a „szektások” kerültek célkeresztbe, pár év után pedig a radikális baloldali (az állambiztonság értelmezésében forradalmi romantikát hajszoló) fiatalok, azaz az „anarchisták”. A politikai rendőrség fellépését velük szemben alapvetően két tényező váltotta ki: egyrészt szembesítették a rezsimet annak baloldali elveivel, másrészt a szovjet–kínai konfliktusban utóbbiak mellé álltak, ezzel pedig a rendszer egyik sarokkövét, a szovjet orientációt támadták. A „baloldaliakkal” szemben folytatott munka során ugyanazokat az eszközöket és módszereket alkalmazták, mint a „jobboldali” ellenség esetében. Az 1970-es évek közepétől aztán a „kétfrontos harc” kikopott a belügyi diskurzusból, a „dogmatikusok” és a „revizionisták” helyét új ellenséges kategóriák foglalták el. Az állambiztonság a rendszer végóráiban újra alkalmazta a „kétfrontos harc” logikáját, és ezzel tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltás idején a „baloldali” alapvetően „keményvonalas”, „rendpárti”, „diktatórikus” jelentést vegyen fel.
- Baráth Magdolna: A magyar gazdasági reform és szovjet fogadtatása
https://doi.org/10.56944/multunk.2025.3.4
IsmertetőA magyar gazdaság irányításának reformjára vonatkozó első elképzelések már Nagy Imre első kormánya idején felmerültek, majd 1956 novemberében a levert forradalmat követő politikai kényszerhelyzetben újra napirendre kerültek, de 1957 tavaszán ad acta tették azokat. Az MSZMP vezetése ezt követően 1963-ban tért vissza a gazdasági mechanizmus problémáira. Ekkor már a szovjet blokk több országában felismerték a reformok szükségességét. A hazai gazdaságirányításban feltárt negatív jelenségek áttekintése alapján a Központi Bizottság 1964 decemberében hozott határozatot a reformok irányáról, az új gazdaságirányítási koncepció kidolgozásáról. A teendőket tartalmazó irányelvek részletes kidolgozását követően az előkészítő munkálatok koordinálásával a kormány a Gazdasági Bizottságot bízta meg, melynek irányításával 1967-ben számos intézkedést hajtottak végre, ami lehetővé tette az új gazdasági mechanizmus 1968. január 1-jei bevezetését.
Az új gazdasági mechanizmus keretében tervezett, majd elhatározott változtatásokról az MSZMP és a kormány képviselői az előkészítés kezdetétől fogva tájékoztatták az SZKP vezetőit és a szovjet kormány gazdasági ügyekkel foglalkozó tagjait. Ennek során a reform előrehaladásával párhuzamosan egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szovjet vezetők komoly aggodalommal figyelik mind az általuk működtetett rendszer elméleti és gyakorlati alapjaitól való eltérést, mind a magyar gazdaságnak a nyugati pénzügyi világgal való erőteljesebb összekötését. Ezt lényegében már 1967-ben is jelezték, mígnem Leonyid Brezsnyev 1972-ben világosan tudtára adta ezt Kádár Jánosnak is.
- Krahulcsán Zsolt: Biszku és a „munkásellenzék”
https://doi.org/10.56944/multunk.2025.3.5
IsmertetőTanulmányomban arra keresem a választ, hogy a Kádár-korszakkal foglalkozó történeti irodalomban és kortársi visszaemlékezésekben előforduló „munkásellenzék” csoportmeghatározás valódi, megszervezett politikai formáció volt-e, vagy csupán egy utólagos konstrukció. Kísérletet teszek a „csoport” tagjaiként számon tartott személyek, pártfunkcionáriusok, újságírók megnyilatkozásainak elemzésére, az egymáshoz fűződő kapcsolatuk, viszonyrendszerük feltárására is. Keresem az állítólagos csoportosulás kialakulásának lehetséges okait, illetve megpróbálom elhelyezni ezeket a személyeket – elsősorban Biszku Bélát – a kádári hatalomgyakorlási mechanizmus rendszerében. Biszku a kádárizmus egyik legfontosabb konstruktőre volt, aki a munkásosztály vezető szerepének érvényesítését mindennél előbbre valónak tartotta. Írásomban elsőként a „munkásellenzék” kifejezés eredetét, első előfordulását, illetve az esetleges jelentésváltozásokat kívánom bemutatni, majd számba veszem a legfontosabb eseményeket, valamint azokat az intézményeket, szerveket, szervezeteket, csoportokat és személyeket, amelyek és akik a témában releváns állításokat fogalmaztak meg.
- Pap Milán: A gazdasági reform és munkásellenzéke. A reformhálózat működése és ellenzékének fellépése
https://doi.org/10.56944/multunk.2025.3.6
IsmertetőA tanulmány a Kádár-korszak gazdasági mechanizmus reformját és annak ellenzékét vizsgálja hálózatelméleti megközelítésben. A reform sikere mögött egy komplex politikai koalíció és szakértői hálózat állt, amely Nyers Rezső, Fehér Lajos és mások vezetésével intézményesült struktúrát épített ki. A reformhálózat magját egy tizenkét fős kezdeményező csoport alkotta, amely stratégiai pozíciókat szerzett a párt- és államvezetésben, és széles szakértői bázisra támaszkodott. A hetvenes évek elején azonban kibontakozott az úgynevezett „munkásellenzék” kritikája, amely a munkásjóléti kérdéseket és a társadalmi egyenlőtlenségeket állította középpontba. A reformellenes erők nem építettek ugyanolyan strukturált hálózatot, hanem a párt nyilvánosságát és morális pánikot kihasználva próbálták megbuktatni a reformot. Az 1972-es zavidovói találkozó után a szovjet nyomás döntő mozzanattá vált, ami végül 1974–1975-ben a reformvezetők leváltásához vezetett. A tanulmány rámutat, hogy a „munkásellenzék” nem szervezett ellenhálózat volt, hanem egy reaktív politikai vállalkozás, amely külső támogatással tudott érvényesülni.
- Takács Róbert: Golf és Golf Szálló az államszocializmusban – utazás egy baloldali kritikát kiváltó fogalom körül
https://doi.org/10.56944/multunk.2025.3.7
Ismertető1970 első hónapjaiban – minden bizonnyal állambiztonsági hátterű – nyilvános kritika jelent meg a Széchenyi-hegyi Vörös Csillag Szálló névváltoztatása és gazdálkodása kapcsán. Ennek nyomán az ideiglenesen viselt régi-új Golf nevet újra levetették, a „gebines” visszásságokat kivizsgálták, miközben egyfajta sajtópolémia is kibontakozott az új gazdasági mechanizmus elveinek megfelelő gazdálkodásról és a szocialista marketing szempontjairól. E két – a szálló esetében találkozó – szál mozgásba hozta a párton belüli baloldali kritikát. A tanulmány a szálló és a közelében fekvő golfpálya történetét 1945-től kezdve áttekintve mutatja be, hogy milyen kísérletek történtek a sport, a hotel és a tágabb környezet „demokratizálására”, és ez milyen vitákon keresztül hívta elő – 1949-től immár csak a párton belül – a bal- és jobboldali érveket.
- Krausz Tamás: Az államszocializmus lebontása és a peresztrojka: az antikapitalista baloldal összeomlása
https://doi.org/10.56944/multunk.2025.3.8
IsmertetőAz esszé arra a kérdésre keresi a választ, miképp omlott össze a rendszerváltás idejére a szocialista–kommunista, antikapitalista baloldal, s hogyan kerültek baloldaliak az úgynevezett reálszocializmus, a Szovjetunió felszámolásának élvonalába? Az írás baloldali kritika alatt a termelés és az államhatalom társadalmi ellenőrzésének, az önigazgató szocializmusnak a gondolatát kíséri nyomon. Az egyik fő megjelenési formájaként az 1960-as évek „marxista reneszánsza” nyomán fellépő lukácsisták – Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György és társaik – írásait elemzi, s korábbi álláspontjuktól való elfordulásukat az 1980-as években. Másrészt a szovjet peresztrojka, különösen a tulajdonformák körüli, vitáit elemzi, amelyek során a szociáldemokrácia felé mozgó Gorbacsov alulmaradt a tőle jobbra álló, piaci reformokat zászlajára tűző Jelcinnel szemben. Így végül a kapitalista restauráció zűrzavara az 1990-es években a rendszerkritikai, antikapitalista baloldalt megfosztotta reális társadalmi hátterétől és lehetővé tette egy új oligarchikus burzsoázia felemelkedését.
