Múltunk, Politikatörténeti Folyóirat

Keresés

Belépés



2012/1-2. szám

A szám cikkei letölthetők innen...


- Bevezetés. Kádár János és egy korszak arcai (Egry Gábor) (ismertető + | -)

A történeti emlékezet – bizonyosan nem függetlenül a történeti elbeszélések egyik kedvelt típusától – hajlamos középpontba állítani egyes kiemelkedő személyiségeket. A nagy emberek sora többnyire lefedi egy-egy társadalom történelmét, személyiségük és cselekedeteik emléke – ami sokszor messze nem egyezik meg a forrásokból rekonstruálhatóval – sokak számára jelent viszonyítási pontot, ha a múltról beszélnek. Bár azt gondolhatnánk, hogy ebben a tekintetben különbség van a régmúlt nagy személyiségeinek emlékezete és a közelmúlt – a még élő, működő kommunikatív emlékezet által lefedett időszak – jelentős figurái közt, úgy tűnik, a történelem egyes korszakainak megszemélyesítése független a távolságtól. Ez persze érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a társadalom kortársként és a történelmet illetően is leginkább a politikát láthatja sorsát befolyásoló, alakító tényezőnek, a politikában pedig a politikusokat. A „nagy ember és kora” képzete könnyen érthetővé és követhetővé tehet bonyolult folyamatokat és összetett eseményeket, egyetlen szereplőbe sűrítve össze hosszú korszakok eseményeit.
A 20. századi magyar történelem emlékezete három ilyen korszakot is magába foglal. A Horthy-, Rákosi- és Kádár-korszak fogalmának megteremtéséért sokat tett a politika – előbb kortársi kultuszépítéssel, majd visszamenőleges démonizálással. Mindhárom politikus kiemelkedő szerepet játszott a nevével megjelölt időszak politikai életében, bukásuk után azonban döntően politikájuk és a nevükhöz fűződő rendszerek negatív oldalait emlegették. Az emlékezetpolitika és a történeti kutatások olykor egymást erősítő, néha egymást gyengítő dinamikája nyomán megítélésük egymáshoz képest is jelentősen módosult, főként 1989 után. Horthy Miklóssal kapcsolatban a társadalom is engedékenyebb lett, Kádár Jánossal szigorúbb, lényegében csak Rákosi Mátyás megítélése maradt meg abban a formában, ahogy 1956 végén rögzült. Fontos kiemelni, hogy a felmérések, közvélemény-kutatások szerint ez a fajta, megosztott, pozitív és negatív értékelőket egyaránt jelentős számban felvonultató értékelés szélesebb társadalmi körben is érvényes. Amíg azonban Horthy esetében ezt akár a „megszépítő messzeség” hatásának is tulajdoníthatjuk, hiszen vele kapcsolatban a pozitív vélekedés erősödik, addig Kádár társadalmi emlékezete annak ellenére még mindig mérsékelten pozitív (bár folyamatosan romlik), hogy 1989 óta rendszerének inkább negatív oldala jelenik meg a nyilvánosságban. Sőt, immár azzal is szembesülhetünk, hogy az emlékezetpolitika a jogalkotásra is kiterjed, és alkotmányos erővel próbálja meg rögzíteni a Kádár-korszak végletesen elítélő értékelését.
Kádár és a Kádár-korszak megítélésében éppen az az izgalmas, ahogy a formálódó történeti (és immár jogi) kánon konfrontálódik az egyéni és társadalmi emlékezet eleve sokféle Kádár-képével. A pozitív emlékezet szívós továbbélése (és némiképp generációs jellemzői) azt sejtetik, hogy ebben az esetben az egyéni életutak pozitív eseményei és korszakai éltetik az emlékezetet, sokszor még akkor is, ha egyébként bizonyos kérdésekben ugyanezek az emlékezők már új elvárásoknak (minél inkább üldözöttnek látszani) megfelelően írták újra életüket. Bár látszólag könnyű megérteni, mi lehet még ma is pozitív a Kádár-korszak emlékezetében (egyéni mobilitás, anyagi gyarapodás, szélesedő fogyasztási lehetőségek, a szomszéd szocialista országokhoz képest kedvezőbb életfeltételek stb.), a történetírás egyre sokasodó eredményei tükrében mindez olykor önámításnak, sőt öncsalásnak tűnhet.
Illúzió volt-e mindez, talán máig élő, kognitív disszonanciába kövesedett ressentiment, mint alább olvasható tanulmányában Majtényi György értelmezi? Összeállításunkban – amelyet a Múltunk ez évi 1. és 2. számaiban tárunk az olvasó elé – ennek a kérdésnek a megválaszolásához szeretnénk adalékokkal szolgálni. Tisztában vagyunk vele, hogy sem a teljesség igényét nem tudjuk kielégíteni, sem végleges választ nem adhatunk erre a kérdésre. Célunk ennek tudatában kettős: Kádár személyiségének és a Kádár-korszaknak kevésbé ismert aspektusainak a bemutatása, továbbá a Kádár-kép variánsainak segítségével az átfogó értékelésen túl az emlékezetben betöltött helyének megértéséhez történő hozzájárulás. Nem egyszeri vállalkozás ez a Múltunk részéről, korábbi számainkban is foglalkoztunk a kádári külpolitikával és diplomáciával, és ebből az összeállításunkból is kimaradtak olyan írások (Kádár és Gomulka, Kádár és Ceauşescu viszonyát bemutató tanulmányok), amelyeket később szándékozunk közölni. Arra törekedtünk, hogy a Kádár-képek (az USA diplomáciája, a finn politika, az egykori párt- és állami vezetők Kádár-képe stb.) mellett Kádár személyiségére is rálátást nyújtsunk. Ezt szeretné segíteni a rovatokat bevezető, illetve a 2. számot kiegészítő bővebb fotóválogatás is. Bár a politikai vezetők életének és – akár magánjellegű – utazásainak megörökítése óhatatlanul is a hivatalos imázsépítés és a privát emlékezet határmezsgyéjén helyezkedik el, a Kádár-hagyatékból válogatott képek Kádár János és felesége életét, személyiségét, viszonyát is jellemzik. Egy-egy jól elkapott pillanat, a képen szereplők kontrasztja, ami láttatni engedi a hivatalos mögött az egyénit is, vagy éppen az, ahogy a hivatalos jelleg és a gondosan megkonstruált szerepet felvevő figura felülírja a magánembert és tulajdonságait, izgalmas kiegészítője lehet a tanulmányokból kibontakozó személyiségnek.
Egy másik súlypontot kínál a társadalom és a politika viszonya, valamint a korszak társadalmi változásainak problémaköre. Ennek kapcsán bemutatjuk a sajtópolitika alakulását, ideértve Kádár személyes felfogását a sajtó szerepéről, a szociálpolitika céljait és intézményrendszerét, a jogrendszer alakulását és funkcióját, az 1963-as közkegyelem történetének új aspektusait és a korszak eredményeként lezajlott társadalmi változásokat is. Három tanulmány a Kádár-kori Budapestről szól, a lakáspolitika alakulását, az iparpolitika helyi vonatkozásait és a Klauzál tér néhány házának történetét tárgyalják. Mindehhez különböző nézőpontokat és léptékeket hívunk segítségül, a mikrotörténettől a történeti antropológiáig, hogy olyan témákat is megmutassunk, mint az idegenvezetők és az általuk érzékelt és olykor képviselt Magyarország-kép, vagy a falvak villamosításának menete és hatásai.
Végül nem térünk ki az átfogó(bb) értékelés elől sem. Ehhez azonban rendhagyó módon igénybe vesszük a recenzió műfaját is. Amíg Földes György tanulmánya Kádár, a sztálinizmus és a desztalinizáció viszonyát járja körül és ezzel Kádárt a Rákosi-korszakhoz képest próbálja elhelyezni a szocialista rendszer általános változásai közepette, Rainer M. János és Tomka Béla nemrég megjelent könyvei tágabb összefüggésekben is alkalmat adnak a korszak értékelésére. Rainer fő tézise éppen az, hogy a Kádár-korszak a társadalomhoz való viszonyát tekintve alapvetően nem különbözött a Rákosi korszaktól; egy lényegében totalitárius rendszerről van szó, amely a totalitarizmus általános jellemzőinek nagyon is megfelel, még ha gyakorlata nem is azonos az 1956 előtt jellemzővel. Tomka Béla a 20. századi gazdasági növekedést, fogyasztást és jólétet egységes keretben vizsgálva arra jutott, hogy a Kádár-korszak egyáltalán nem jelentett kiemelkedő periódust, tulajdonképpen csak folytatta az 1940-es évek végével kezdődött leszakadást.
Értelmezésük nem csak a korszak gyakori történeti értékelésével áll szemben (eszerint a Kádár-korszak valóban enyhülést jelentett a Rákosi-korszakhoz képest, a gazdasági reformok pedig előre vitték az országot), hanem a már említett társadalmi emlékezettel is jelentős mértékben szembe megy. Egészen biztos, hogy a két fontos munka hosszas viták kiindulópontja lesz, amint az összeállításunkból is kitűnik. Itt ezt a várható vitát legfeljebb megelőlegezhetjük, le nem zárhatjuk. A legújabb kutatások alapján azonban két, egymással az emlékezetpolitika révén összefüggő kérdés megkerülhetetlennek tűnik. Új, felettébb befolyásos könyvében (Bloodlands. Europe between Hitler and Stalin. Basic Books, New York, 2010.) Timothy Snyder felveti, hogy a sztálinizmus fogalma a koncepciós perek mellett magában foglalja a tömeggyilkosságokat is, ez utóbbi azonban az ő értelmezésében már elmaradt az 1944–1945-ben szovjet befolyás alá került országokban. Snyder álláspontját elfogadva mind a Kádár-korszak és a Rákosi-korszak totalitárius egységét hangoztató álláspont, mind a különbségeket a desztalinizáció fogalma segítségével értelmező nézet megkérdőjelezhető. Ha ellenben elfogadjuk, hogy a Kádár-korszak a társadalomhoz való viszonyát tekintve nem különbözött a megelőző időszaktól és egyúttal modernizációs teljesítménye sem tekinthető kiemelkedőnek, akkor még kevésbé érthető a korszak és vezetőjének ellenkező előjelű emlékezetpolitikai törekvések ellenére is még mindig meglehetősen pozitív társadalmi emlékezete.
Lehet, hogy az utóbbi ellenmondás feloldásához Majtényi György meglátásai kínálják a kulcsot. A ressentiment diktátora, ahogy Majtényi értelmezi, a sokat emlegetett kádári kompromisszumnak is új jelentést adhat. Elképelhető, hogy ennek tartalma nem az volt, hogy a társadalom a jólétért cserébe lemond a szabadságról, hanem az, hogy Kádár eljátsszon egy olyan szerepet, amelyet a társadalom a vezetőjétől elvár, és amelyet hajlandó akkor is elhinni, ha egyébként közben nem ez a valóság? A puritán Kádár mégsem vetette meg a kényelmet, olykor a luxust, csak 1956 után ezt már nem lehetett látni. A Szovjetunió vezető szerepét nagymértékben elfogadó politikusról (lásd Borhi László tanulmányát az 1. számban) a közönség elhitte, hogy minden szempontból elmegy a lehetőségek határáig. A szocializmusban haláláig hívő, az ideológiát nemritkán a politikában is érvényesítő kommunista pedig a pragmatikus politika megszemélyesítője lehetett a külvilág és a magyarok szemében. Lehet, hogy a korszak valójában csak a mimikri kora és ennek elfogadása a lényege a kádári kompromisszumnak? Vagy éppen ezeknek az ellentmondásoknak a feloldása (esetleg feloldhatatlansága) lehet a kulcs Kádár és utóélete megértéséhez?


EGY KORSZAK ARCAI

- Majtényi György: Így élt Kádár János. A ressentiment diktátorának mindennapjai (ismertető + | -)

A tanulmány mindenekelőtt Kádár Jánost és a párt vezetőjéről nagyon tudatosan kialakított képet mutatja be, egymással összevetve. Kádár a Rákosi-korszakban tipikus vezető káderként élt, amikor azonban 1956 után az ország vezetője lett rendkívül tudatosan alakította ki önmaga puritán imidzsét. Ugyanakkor a közéleti szférákon túl továbbra is megmaradt az a magánszféra, melyben fontos hálózatok épülhettek ki és olykor lényeges döntések is születhettek. Ezeket, például a vadászatot, egyszerre jellemezhette egyfajta luxusfogyasztás és inkább kispolgári viselkedésformák érvényesülése. Kádár tudatosan sugárzott képe egyúttal tökéletesen megfelelt a politikai konszolidáció céljainak, mivel egybe esett a társadalmat jellemző ressentimenttel.

- Borhi László: Kádár és az Egyesült Államok (ismertető + | -)

A tanulmány célja áttekinteni a magyar-amerikai viszony történetét 1956-tól Kádár János bukásáig. Fókusza nem elsősorban a két ország kapcsolattörténete, hanem az amerikai politika képe Magyarország vezetőjéről és a Kádár-korszakról. Emellett a szerző arra is kísérletet tesz, hogy bemutassa Kádár saját felfogását a világpolitikáról és az Egyesült Államokról. Magyarország vezetője egyszerre volt elkötelezett a szocialista világnézet és a Szovjetunió vezető szerepe iránt, hitt a két világrendszer küzdelmében és pragmatikus politikus, aki az ideológiai különbségek mellett is a békés egymás mellett élést képviselte, ami meghatározta viszonyát az Egyesült Államokhoz is.

- Dunai Andrea: A protokoll tükrében. Kádár János az NDK-ban (ismertető + | -)

A cikkben dokumentumok természetesen nem rajzolják ki az NDK–magyar párt és állami kapcsolatok fejlődésének vagy akár Ulbricht és Honecker, illetve Kádár viszonyának teljes képét. Sokkal inkább olyan protokolláris kísérletekről van szó, amelyek arra irányultak, hogy a nyilvánosság minél kevesebbet tudjon meg a két ország vezetői közti személyes kapcsolat tartalmáról. Annál érdekesebb, hogy még e rendkívül óvatos megfogalmazásokból is kiviláglik a két pártvezetés formai, stílusbeli különbözősége, amely a történelmi előzményekből fakad. Az is egyértelmű, hogy a két leírt vizit között eltelt tizenegy év nagy változásokat hozott: a hetvenes évek derekán kezdetét vette mindkét rendszer eleinte lappangó válsága, amely 1989-ben bukásukhoz vezetett.

- Mari Vares: Kádár János és a kádári Magyarország képe Finnországban 1956 és 1988 között (ismertető + | -)

A finn politika meghatározó alakjai vagy a civil társadalom szereplői közül sokan éppen a Kádár-rendszer alatt kerültek kapcsolatba Magyarországgal. A tanulmányban a szerző azt elemzi, hogyan jelent meg Kádár János a finn politikában, társadalomban és a nyilvánosság színterén mint személy vagy mint az ország „arca”, politikai vezetője? Közös vonás volt azonban például az, hogy a politika mindkét országban hosszú ideig hatalmon lévő vezetőkben személyesült meg: Kádár kortársa Finnországban Urho Kekkonen elnök volt, aki sokáig élvezte erős hatalmát. A Kádár személyéről illetve a Magyarországról mint szocialista államról alkotott felfogások valójában kéz a kézben jártak. Egy másik jellemző, ami különösen a finnek specialitása volt, hogy a civil kapcsolatok és a kulturális kapcsolatok egyaránt a politikai tevékenység eszközéül szolgáltak. Finnország motivációira, illetve arra, hogy hogy viszonyult Magyarországhoz, nagymértékben hatott az, hogy a Szovjetuniónak és a keleti blokknak meglehetősen nagy súlya volt a finn politikában, de a hagyomány is, Magyarország jelentősége a finn nemzeti történelemben. A finn-ugor rokonságról szóló elképzelést a hidegháborús viszonyok között a barátság modern formáját öltve politikai barátsággá alakították. A „barátság” hangsúlyozása a politikai retorika és a civil társadalom Magyarország-diskurzusának is fontos része volt. Az uralkodó politikai légkör és a keleti kapcsolatokhoz való pozitív viszonyulás összekapcsolva a rokonság gondolatával kétségtelenül a finnek Magyarország iránti érdeklődését táplálta. A finn civil társadalom a turistáival, szervezeteivel, kutatóival és művészeivel részt vett egyúttal a kádári Magyarország megismertetésében is. A szatellitállamok közül Magyarország volt a legtermészetesebb kapcsolat mind a politikusok mind a civilek számára. Kádár János általánosan ismert, ugyanakkor visszafogott alakként jelent meg Finnországban.

- Lénárt András: „A szocializmus külföldi útjain.” Idegenvezetők visszaemlékezései a szervezett utazásokra (ismertető + | -)

Kutatásom során tizenegy, az ötvenes évek elején született idegenvezetővel készítettem interjúkat. A tanulmány, amely elsősorban az elbeszélésekre támaszkodva az utazás, az idegenvezetői munka és a szocialista rendszer viszonyát vizsgálja az alábbi következtetésekre jut. A szocialista hiánygazdaságból fakadó problémák enyhítésének egyik eszköze volt az idegenvezetők és utasok kereskedelmi tevékenysége. A nem hivatalos, részben illegális árukereskedelem hozzájárult a gyenge lábakon álló gazdasági rendszer stabilizálásához. Az utazás élménye kognitív értelemben is hatott: megerősíthette az élhető, kiszámítható, szinte szabad mozgást biztosító rendszer képét, kiváltképp más térségbeli országokkal történő összehasonlításban. Ebben a folyamatban úgy tűnik, az idegenvezetők szinte észrevétlenül váltak a hivatalos ideológia közvetítőivé, hiszen nemcsak a programok pontos lebonyolításáért viselték a felelősséget, hanem a szocialista vívmányok propagálásáért is, amelyek mellett a foglalkozásukhoz kötődő hivatalos elvárásoknak és esetleg interiorizált hivatástudatuknak megfelelően újra és újra nyilvánosan is hitet kellett tenniük. A Kádár-korszakhoz fűződő attitűdjeik nem mutatnak markáns különbséget a mai magyar társadalom nosztalgikus emlékezetéhez képest. A gyakori utazás, a világlátás önmagukban nem vezettek rendszerkritikai nézetekhez, épp ellenkezőleg, olyan megbecsült, értelmiségi állampolgároknak érezhették magukat, akikre a hatalom a viszonylag kötetlen munkájuk miatt nem kényszerített semmi vállalhatatlant.

- Hell Roland: Kádár János a magyarországi államszocializmus vezető politikusainak emlékezetében (ismertető + | -)

A tanulmány Kádár János portréját kívánja megrajzolni a korszak vezető politikusainak visszaemlékezései alapján. A megszólalók által felidézett Kádárral kapcsolatos emlékek a rengeteg közös motívum ellenére néhány lényeges ponton eltérést is mutatnak. Az írás mások mellett a Kádár-rendszer olyan emblematikus figuráinak visszatekintése alapján rajzolja meg a kommunista hatalmi elit első titkárról alkotott képét, mint Aczél György, Berecz János, Gáspár Sándor, Kállai Gyula vagy Pozsgay Imre.
A tanulmány a visszaemlékezések értelmezési kereteinek felvázolását követően öt téma köré rendszerezi a Kádár Jánosra visszatekintő egykori állami és pártvezetők megnyilatkozásait. Azokból építkezve elsőként bemutatja a párt első emberének személyiségjegyeit, ezt követően munkastílusát és vezetői stílusát, valamint kitér Kádár munkatársaihoz és a többi pártvezetőhöz fűződő emberi kapcsolataira is. A negyedik témakör az első titkár káderpolitikáját tárgyalja, míg az utolsó a Kádár történelmi szerepére és pályafutásának értékelésére vállalkozó visszaemlékezéseket összegzi. A tanulmány utolsó részében többek között röviden kitér arra is, hogy az emlékezők személyes életútja, illetve viszonyulása az 1989–90-es politikai átmenethez miként befolyásolhatja Kádár személyiségének és életművének megítélését.


BUDAPEST

- Kocsis János Balázs: Lakáspolitika Budapesten 1960–1975 között. A szocialista lakáspolitika „aranykora” (ismertető + | -)

Az első tizenöt éves lakásépítési terv tekinthető a szocialista lakáspolitika legsikeresebb időszakának a fővárosban, amennyiben az átadott lakások számát és a lakások színvonalának növekedését tekintjük. Másrészt e korszak fontosságát az adja, hogy ekkor nagymértékben alakult olyanná a főváros képe, mint amilyennek az ezredforduló környékén ismerjük. Azonban ezen általános képet közelről vizsgálva ellentmondásos folyamatok rajzolódnak ki, melyek magunkban hordozzák a szocialista lakáspolitikai modell ellenmondásaiból fakadó feszültségeket, melyek későbbiekben ennek válságához és kudarcához is vezetnek. A nagymérvű építkezése ellenére a kimutatott lakáshiány nem csökkent érdemben, a központi források elégtelensége miatt a magánerő egyre fokozottabb bevonása vált szükségessé és a központi beruházásban készült lakások egyre nagyobb hányadát kellett valamilyen formában magántulajdonba adni, a lakáselosztás mechanizmusai következtében a leginkább rászorult rétegek szorultak ki a kedvezményekből, melynek érdemi megváltoztatása akkorra sikerült, mikor e kedvezmények aktuális formáit a tehetősebb rétegek már nem is tekintették kívánatosnak és figyelmük más irányba fordult. Ez az az időszak, mikor a belvárosi területek leromlása felfokozódott és népességük száma gyors hanyatlásnak indul alacsony státusú népesség beáramlása mellett, és ez az az időszak, mikor a középosztály szuburbanizációja változatos formákat követve ismét megindult, ekkor még az új városhatárokon belüli területekre kiterjedően. Ez az az időszak, mikor számosságot tekintve Budapest messze a legkiemeltebb volt a lakásépítés támogatását tekintve, azonban arányokat tekintve messze elmaradt a vidéki nagyvárosoktól. A korszakot végig jellemezte az ideológiai és pragmatikus megközelítések váltakozása, azonban mindvégig az előbbi alapelvei képezték az origót, amely igaz a lakásépítésre fordított forrásokra, a tervezésre, fizikai kivitelezésére, az elosztás mechanizmusára és a folyamatok központi irányítására is.

- Szívós Erika: Bérházvilág 1970-ben: egy belső-erzsébetvárosi ház társadalma és lakásviszonyai (ismertető + | -)

A tanulmány egy budapesti, VII. kerületi bérház lakóközösségét és lakásállományát mutatja be az 1970. évben. A szerző az elemzés során érzékelteti azokat a változásokat, amelyek e városrészben 1945 és 1970 között lezajlottak, és górcső alá veszi Budapest e jellegzetes bérházas területének társadalmát a Kádár-korszak derekán. Minthogy az államszocialista korszak budapesti bérházainak lakóiról és lakásviszonyairól alig születtek még történeti feldolgozások, ez a fajta helyi társadalomrekonstrukció úttörő vállalkozásként is felfogható. A vizsgálat az 1970. évi népszámlálás lakásíveinek és személyi kérdőíveinek az elemzésén alapul, viszonyítási pontként pedig az 1941-es népszámlálás, illetve az 1945-ös, népösszeírás tükrözte állapot szolgál. A tanulmány nem mellékes célja, hogy bemutassa három Kádár-kori népszámlálás – az 1970., 1980. és 1990. évi cenzus – részben fennmaradt, ám történészek és társadalomkutatók előtt eddig jószerével ismeretlen forrásanyagát, és felvázolja az e források nyújtotta gazdag kutatási lehetőségeket.
Ha az 1945-ös népösszeírás által rögzített viszonyokat tekintjük kiindulópontnak, akkor elmondható, hogy az elemzett Klauzál téri bérház lakónépessége 1970-re igen nagymértékben kicserélődött; a háború után, illetve az 1970-ben ott élő családok között csekély a kontinuitás. Ennek fényében meglepő, hogy 1970-ben a lakók társadalmi és foglalkozási profilja, iskolázottsági szintje, illetve földrajzi hely szerinti származása sokban emlékeztetett a második világháború háború utáni, sőt, a háború előtti állapotokra. A házban élő egyének, családok esetein keresztül ugyanakkor a korszak számos mobilitási mintája is feltárul, és jól kirajzolódnak a generációk közti különbségek. A vizsgált bérház 1970. évi demográfiai mutatói már a pesti bérházövezet ekkoriban kibontakozó válságát jelzik. A szerző rámutat azokra az összefüggésekre, amelyek a lakók szociális összetétele, földrajzi származása és életkora, valamint a lakásállomány színvonala között fennállnak. De rámutat azokra az ellentmondásokra is, amelyek a lakások elavult műszaki színvonala, a korabeli lakáspolitika számlájára írható, gyakran szűkös lakásviszonyok és a fogyasztási igényekben is tükröződő, emelkedő elvárások között feszültek.

- Kondor Attila Csaba: A budapesti iparpolitika néhány sajátossága a Kádár-korszakban: konfliktusmezők és következményeik (ismertető + | -)

A budapesti ipar a 19–20. század fordulóján kialakult, a mennyiségi növekedés útjában álló kedvezőtlen telephelyi adottságai, valamint a szocialista ideológia számára elfogadhatatlan túlzott ipari koncentráció miatt a Kádár-korszakban nem élvezett elsőbbséget. Ez egyedivé tette a fővárosi agglomeráció iparfejlődését, mivel másutt az ipar fejlesztését preferálták. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a gazdaságpolitikában az alapvetően extenzív iparfejlesztésre építő rendszer csupán Budapesten nem követte ezt a gyakorlatot, a vidék javára szándékosan visszafogta a fővárosi fejlesztéseket. A folyamatosan apadó munkaerő-tartalékok miatt a pótlólagos munkaerő-bevonáson alapuló szocialista iparfejlesztés útja a fővárosban járhatatlan volt.
A korszak budapesti iparpolitikájában több egyediség jelenség fedezhető fel. A konfliktusmezők, amelyek sok tekintetben különböztek az ország más pontjain jelenlévőktől, többdimenziósak voltak: a párt fővárosi és helyi szervezetei, a Fővárosi Tanács apparátusa, az ipari minisztériumok, valamint részben az előző politikai szereplőkkel sok szálon összefonódó, de mégis attól érdekeiben jelentősen eltérő, a szakszervezeti mozgalmat is maga mellé állító nagyvállalati lobbi között zajlottak a legjelentősebb összecsapások. Ezeknek jellemzője volt, hogy ugyanaz a szervezet ugyanabban a kérdésben, de különböző szereplő irányában nemegyszer homlokegyenest eltérő álláspontokat is képviselt. Például a minisztériumok képviselői faarccal gyártották a kitelepítési koncepciókat a pártvezetés felé akkor, amikor a nagyvállalatok irányában az ipar munkaerő-bővítésének lehetőségén vagy a telephelyek Budapesten történő fenntartásán fáradoztak, vagy például a Tanács a lakótelep-építkezések érdekében élesen fellépett a minisztériumi iparral szemben, de ugyanakkor foggal-körömmel védte a saját vállalatait. Jelen írás célja a legfontosabb konfliktusmezők és azok budapesti iparfejlesztésre gyakorolt hatásának vázlatos elemzése.


SZEMLE

- Kővágó Sarolta: A Szabad Európa Rádió és a magyar forradalom
(Sajtó alá rendezte: VÁMOS György. História Könyvtár–Okmánytár 7. História–MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2010. 1270 p.)


A TÁRSADALOM ÉS A POLITIKA

- Valuch Tibor: A társadalmi változások néhány jellegzetessége Magyarországon a Kádár-korszakban (ismertető + | -)

A tanulmány célja átfogó áttekintést adni a Kádár-korszakban bekövetkezett társadalmi változásokról. A társadalmi viszonyok és a fogyasztás különböző területeinek vizsgálata azt mutatta, hogy a második világháború utáni időszakban Magyarországon a hatvanas-hetvenes években zajlott le a legnagyobb életstílus-váltás. Ennek legfontosabb részelemeit a háztartások elektricizálása és gépesítése, a motorizáció, a lakásviszonyok átalakulása, valamint a modern tömegkommunikáció gyors terjedése jelentette. A változás hátterében főként a többletjövedelmek megszerzésének különböző módozatai álltak; ez tette lehetővé a lakosság bevételeinek és fogyasztásának viszonylag hosszú ideig tartó és dinamikus növekedését. A fogyasztói orientáció erősödése azonban nyilvánvalóan nem „menthette meg” a szocialista rendszert, hiszen ennek társadalmi-gazdasági hatásmechanizmusa a létező szocializmus működési elveivel ellentétes irányba hatott. A meglehetősen összetett politikai, gazdasági és társadalmi átalakulás következtében a hetvenes évek végére a magyar társadalom értékrendjében központi szerephez jutott az anyagi jólét megteremtésének az igénye. Ezt az tette lehetővé, hogy a korábbi évek anyagi-politikai korlátai fokozatosan enyhültek, a kényszerűen hosszúra nyúlt szűkösség korszaka lezárulóban volt, s lassan javultak a tervek és a vágyak teljesülésének feltételei – legalábbis a többség számára. A mentalitásban a gazdasági racionalitáshoz kötődő magatartásformák, valamint a fogyasztás-centrikusság előtérbe kerülése jelentette a legfontosabb változást. Emellett a családi és a háztartás-vezetési stratégiákban, az öltözködéshez és a viselkedéskultúrához kapcsolódó szokásokban a két világháború közötti minták számos vonatkozásban továbbéltek (vagy újra megjelentek), s ebben az értelemben a kontinuitás viszonylag erős volt. Ezen túlmenően az is látható, mennyire erőteljes volt az életfeltételek modernizációja iránti fogékonyság és az áldozatvállalási készség; a fogyasztásnak még ebben a sajátos formában, az adott szűk keretek között is meglehetősen fontos szerepe volt a Kádár-kori társadalmi viszonyok alakulásában. Mindezek arra is utalnak, hogy a piaci szocializmus társadalmi viszonyai számos ponton sajátos, az egykorú ideológiai és politikai elvárásoktól eltérő jellegzetességeket mutattak.

- Tomka Béla: Szociálpolitika Magyarországon a Kádár-rendszer időszakában: intézmények, funkciók és szakaszok (ismertető + | -)

A tanulmány a Kádár-rendszer szociálpolitikájának legfontosabb sajátosságait igyekszik áttekinteni, különös tekintettel a jóléti rendszer fő intézményeire, funkcióira, a rendszert alakító tényezőkre és a szociálpolitika eredményeire, miközben a magyarországi szociális rendszer fejlődését igyekszik nemzetközi kontextusban is elhelyezni. A legfontosabb jóléti intézmények az 1950-es évek eleje és az 1980-as évek vége között mindvégig megőrizték kiemelt szerepüket, így a Kádár-rendszer szociális jóléti berendezkedésével kapcsolatban a kontinuitást hangsúlyozhatjuk. A változások elsősorban az egyes fő intézményeken belül jelentkeztek. Különösen érvényes ez a társadalombiztosításra, melyet a lefedettség bővülése, másrészt pedig a juttatások abszolút és relatív értékének növekedése jellemzett, bár utóbbiak nemzetközi összehasonlításban közel sem voltak kiemelkedőek. Ennek megfelelően a társadalombiztosítási rendszeren belüli legnagyobb változás egyes társadalmi rétegek még a Kádár-rendszer korai időszakára is jellemző diszkriminációjának megszüntetése, s az univerzalitás irányába való elmozdulás volt. Ha e változások alapján a Kádár-rendszer szociálpolitikájának belső periodizációjára törekszünk, a legnagyobb jelentőségű belső választóvonalnak az 1970-es évek közepe tekinthető, amikor megvalósult az egészségügyi ellátások univerzális jellege.

- Fleck Zoltán: Jogrendszer, állami szabályozás és igazságszolgáltatás a Kádár-korszakban (ismertető + | -)

A Kádár-korszak sajátosságai a jogi szabályozás elemzéséből is nyilvánvalóak, az elnyomó gépezet puhulása és a gazdasági reform rendszerszerű módosításokat szilárdított meg a jogrendszer szinte minden elemében. Ezek a változások azonban nem lehettek koherensek, ellentmondásokat, zavarokat építettek be. Az ideológiai, politikai stabilitás és a jogi változások a formális intézményi módosulásokon túl a társadalomnak a joghoz való viszonyát is érintették. A különböző jogágak legfontosabb módosulásai és a jog szerepének változásai, valamint a társadalmi reakciók mintázatai képezik azt az örökséget, amelynek hatása a rendszer felbomlása után is jelen van. Ezek megértésébe vezet be ez az általános áttekintés.

- Takács Róbert: Partnerség és elidegenedés – a kádári sajtó- és tájékoztatáspolitika íve (ismertető + | -)

Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár János vezette MSZMP-nek az egyik legnagyobb dilemmát a sajtó, a nyilvánosság kezelése jelentette. Egyrészt nem volt kétsége afelől, hogy a sztrájkoló, a párttal és a kormánnyal szemben követeléseket megfogalmazó újságírókat meg kell törni, és vissza kell állítani a párt befolyásosát, ellenőrzését a nyilvánosság egészében. Másrészt viszont az előbbi feladatra nagyon is alkalmas sztálini intézményrendszert új tartalommal igyekezett megtölteni, ami megfelel az előző korszakkal való szakítás törekvésének is. Mindebből egy olyan tájékoztatáspolitika bontakozott ki már az ötvenes évek végére, amely továbbra is centrálisan kezelte a tömegkommunikációs eszközök feletti uralom kérdését, ám beemelt olyan elveket is a tájékoztatáspolitikába, mint a megfelelő keretek közötti bírálatok és viták támogatása, a szórakoztató tartalmak elismerése, a rétegtájékoztatás kívánalma. A hatvanas évek közepén a Politikai Bizottság jogosnak ismerte el a közönség azon igényét is, hogy minden kérdésben tájékoztatást kapjon.
Mindez a gyakorlatban – számos politikai, gazdasági, kultúrpolitikai érdek eredőjeként – gyakran ellentmondásos és következetlen módon valósult meg, mégis elmondható, hogy az 1956 utáni évtizedekben a sajtó szerkezete, tartalma és hangja színesebbé, árnyaltabbá vált. Ám mikor a politikai feltételek kedvezőtlenebbé váltak, a hatalom lazulni látta a sajtó feletti kontrollt, megvolt a lehetősége a politika megkeményedésének. Erre leglátványosabban az 1980-as évek első felében került sor, amikor Kádár is felbomlani látta a hatalom és az újságírók közötti 1956 utáni alkut, ami bő két évtizedig a hatalom szempontjából megfelelően működött. Az értelmiség új generációinak már kevés volt a pártvezetés által kínált partnerség, és az 1987-től előtérbe kerülő modellváltási kísérlet is az események után kullogott. Ebben az időben Kádár már úgy élte meg a sajtó folyamatait, hogy azok az 1956 előtti erjedést idézik.

- Ispán Ágota Lídia: Faluvillamosítás Magyarországon 1945 után (ismertető + | -)

A falu modernizációjának fontos állomása volt a villamoshálózat kiépítése, melyet a politikai vezetés a tervezett életmódváltáshoz és életszínvonal-emelkedéshez, a falu és a város közötti különbségek csökkentéséhez döntő fontosságúnak tartott. Ennek kapcsán egyfelől azt vizsgálom, hogy miként jelent meg a falu a szocialista tervezésben, milyen lépéseket tett a kormányzat az infrastrukturális lemaradásának felszámolására, és hogyan ábrázolták a modern, fejlett falut és lakóit a szocialista nyilvánosságban (sajtóban, propaganda és szakmai kiadványokban). Másfelől – interjúk alapján – azt mutatom be, hogy a falusi lakosság, mint a bevezetett technológiai újítás kedvezményezettje milyen mértékben változtatta meg korábbi életmódját, életfelfogását, mennyiben felelt meg a hivatalos közbeszédben vele szemben támasztott elvárásoknak, illetve hogyan formálta azokat a maga igényei szerint. A háztartási technológia központi szerepet kapott a villamosítás fogyasztástörténeti megközelítése során, így az tanulmányomban is hangsúlyosan szerepel. A csekély vásárlóerő és az állandó készlethiány miatt a falusi lakosság zöme az 1960-as évekig nem rendelkezett háztartási gépekkel, ennek a helyzetnek a megoldására állították fel a kölcsönző szolgálatot, a lakosság ismereteit pedig különböző háztartási kiállítások, árubemutatók szervezésével kívánták bővíteni. Vizsgálom továbbá a háztartásokban idővel megjelent legjelentősebb fogyasztási cikkek, mint a mosógép és a televízió szerepét, azt, hogy hogyan élték meg tulajdonosaik a munkafolyamatok leegyszerűsödését, miképp viszonyultak a gépekhez. A televízió kapcsán kitérek arra is, hogy a kezdetekkor megfigyelhető közösség-alakító funkciója hogyan szorult vissza, illetve a hatalom milyen műsorstruktúrával próbálta a falu kulturális színvonalát felemelni.

- Sipos Levente: Az 1963-as általános közkegyelem


EGY KORSZAK MÉRLEGE

- Földes György: Kádár János és a magyar desztalinizáció

- Mitrovits Miklós: Megjegyzések a Kádár-korszak értelmezéséhez és vitás kérdéseihez
(RAINER M. János: Bevezetés a kádárizmusba. Budapest, 1956-os Intézet–L’Harmattan Kiadó, 2011.)

- Egry Gábor: A leszakadás évtizedei?
(TOMKA Béla: Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség. Magyarország nemzetközi összehasonlításban az első világháborútól napjainkig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 306. p.)


FOTÓK (Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, Kádár János hagyatéka)

 

E SZÁMUNK SZERZŐI:

Borhi László kandidátus, MTA TTI
Dunai Andrea szabadfoglalkozású kutató újságíró, fordító és provenienciakutató, Berlin
Hell Roland PhD-hallgató, ELTE ÁJK Politikatudományi Doktori Iskola
Kocsis János Balázs PhD, városszociológus, egyetemi adjunktus, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Társadalmi és Térbeli Kutatások Központja
Kondor Attila Csaba PhD, üzletág-igazgató, Területfejlesztési és Turisztikai Üzletág, Aquaprofit Zrt.
Kővágó Sarolta művelődéstörténész, kandidátus, ny. főiskolai tanár
Lénárt András történész, PhD, OSZK 1956-os Intézet
Majtényi György történész, PhD, Magyar Országos Levéltár
Szívós Erika történész, egyetemi adjunktus, ELTE BTK Történeti Intézet, Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék
Vares, Mari PhD, tudományos kutató, Jyväskyläi Egyetem, Történeti és Etnológiai Tanszék

Egry Gábor PhD, történész, tudományos főmunkatárs, Politikatörténeti Intézet
Fleck Zoltán jogszociológus, egyetemi tanár, ELTE ÁJK
Földes György történész, az MTA doktora, főigazgató, Politikatörténeti Intézet
Ispán Ágota Lídia fiatal kutató, MTA Néprajzi Kutatóintézet
Mitrovits Miklós PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Sipos Levente kandidátus, történész
Takács Róbert PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Tomka Béla az MTA doktora, Szegedi Tudományegyetem
Valuch Tibor történész, szociológus, az MTA doktora, Debreceni Egyetem


A szám cikkei letölthetők innen...

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

10. lap (összesen 38 lap van)

copyright © 2009, Múltunk Szerkesztőség, Minden jog fenntartva
powered by icon.design :: internet solutions