- Varga Lajos: A szocializálás illúziói és buktatói a proletárdiktatúra első, békés-békétlen hónapjában Ismertető
A tanulmány bemutatja, hogy a Tanácsköztársaság első néhány hetében milyen módon alakult az államosításokra vonatkozó politika. Bár a rendszer látszólag egységes volt, a kormányzatot és a pártot a kérdés megosztotta. A visszafogottabb nézeteket fontos szereplők képviselték, igaz végül a radikálisabb megoldások győztek. Ez pedig a rendszer legitimitásvesztését is felgyorsította.
- Szalai Miklós: Befogadás, értelmezés és kultusz: Mussolini és az olasz fasizmus megítélése a két világháború közötti Magyarországon Ismertető
A tanulmány áttekinti Mussolini rendszerének recepcióját Magyarországon a kezdetektől a világháború kezdetéig. A baloldali munkáspártokon kívül a fasizmus sokáig elfogadott volt, mint hatékony rendszer, amit határozottan megkülönböztettek a nácizmustól. Mussolini egyes reformjaira példaként tekintettek. Az új rendszert pedig a 19. századi liberalizmus ellentmondásaira adott szükségszerű válasznak látták. Mussolini csak 1938, az Anschluss után vesztett tekintélyéből, amikor úgy tűnt, hogy „behódolt” Hitlernek.
- Udvardi Péter: Fidel Castro 1972-es magyarországi látogatása. Metszet a magyar–kubai kapcsolatok történetéből Ismertető
Fidel Castro 1972-es magyarországi látogatása beivódott a hazai politikai, sőt populáris emlékezetbe. Bár a magyar–kubai kapcsolatok már 1970-től javulni kezdtek, mégis számos feszültség jogos és jogtalan sértődöttség oldódott fel a látogatás során. A látogatás jól mutatja a kor ellentmondásait „a baráti országok” viszonyaiban is. Ettől kezdve azonban a két ország kapcsolatai jelentős mértékben fejlődtek, és Kádár János és felesége magyar párt- és kormánydelegáció élén 1975-ben látogatást tett Kuba Kommunista Pártjának első kongresszusán. A kétoldalú kapcsolatok az 1970-es évek végén – a nyilvánvaló vitás kérdések ellenére is – a lehető legjobbak voltak.
- Böcskei Balázs: A rendszerváltás utáni elitstratégiák és a tömegek menedzselése Ismertető
A tanulmány 1990–2010 között tizenkettő éven át kormányzó baloldali–liberális koalíció „kormányzó” nyelvének tömegekre „gyakorolt” hatását mutatja be. A tanulmány foglalkozik a köznyelvben „rendszerváltás veszteseiként” aposztrofáltak kiesésének mikéntjével a főáramú baloldali–liberális nyelvezetből, a David Ost által „haragosok” és „dühösekként” leírt, politikai artikulációra kevéssé képes társadalmi csoportok nyelvpolitikai visszaszorításával. A modernizációs (neo)liberális nyelv- és politika-felfogás demobilizáló és depolitizált stratégiát eredményezett, amely egy olyan nyelvi stratégiává állt össze, amelyben az államra rászoruló társadalmi csoportok érdekében és nevében történő beszédmód populizmusnak minősült. A politika a társadalmi konfliktusok artikulációjának és kezelésének terepe helyett költségvetési kérdésként, értéksemleges policy-k technokrata gyakorlatának szférájaként került értelmezésre, mely megváltozhatatlan normák, szabályrendszerek és intézményközpontú megoldások mentén zajlik. A neoliberális, technokrata, depolitizált konszenzus után a politika viszont ismét az értékelvűségnek, az értékek és a konfliktusok mentén megszülető döntéseknek és döntési képességek felmutatásának a terepe lett.
