- Egresi Katalin: Az érdekegyeztetés története Magyarországon, 1900–1945 Ismertető
A XX. század első felének érdekegyeztetési mechanizmusait a gazdasági világválság kirobbanásáig (1929) a szociális olajcseppek politikája jellemezte, amelynek során az állam a társadalombiztosítás nagyon szűk körű kiépítésével távol maradt az érdekegyezetés folyamatától. Ennek köszönhetően a munkabérek- és munkakörülmények javítása a munkaadói és a munkavállalói oldal érdekképviseleti szervezetei közötti harc eredményei voltak. Ebben a folyamatban kiemelkedően fontos szerepet játszott az 1890-ben megalakított Magyarországi Szociáldemokrata Párt, amely szakszervezeti- és párttevékenységén keresztül az ipari munkásság gazdasági- és szociális érdekvédelméért szállt síkra. Ugyanakkor az I. világháborút követően a szociálpolitikai jogalkotásra nem kis hatás gyakorolt a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal, amelynek egyezményei az egyes kormányok számára megvalósítandó feladatokat jelöltek ki. Az 1930-as években az autoriter és totális államok európai térhódítása radikális szakítást jelentett az érdekegyeztetés korábbi kétoldalú formájával. Az állam szerepe a szociálpolitika területén kizárólagossá vált, amelynek ára a politikai szabadságjogok felfüggesztése, majd megsemmisítése lett, s ez a szociáldemokrata szakszervezetek tevékenységének ellehetetlenítésével járt együtt.
- Hungler Sára: A munkavállalói részvétel alakulása az 1944 és 1949 közötti Magyarországon Ismertető
A demokratikus társadalmak egyik alapelve, hogy az egyes társadalmi csoportokat érintő döntéseket az érintettek részvételével hozzák meg. A munkavállalók bevonása a munkahelyükkel kapcsolatos egyes ügyek intézésébe a XX. század első felében kezdődött Európában és alapvetően a weimari alkotmány üzemi alkotmányjogára épült. A munkavállalóknak a munkáltatói döntésekre való befolyása alapvető fokmérője egy adott társadalom munkaügyi kapcsolatainak, ezen keresztül pedig indikátorai lehetnek a politikai és gazdasági demokráciának is. A munkavállalói részvétel intézményeire vonatkozó szabályok éppen ezért erősen kitettek a politikai érdekeknek.
Magyarországon az 1944 októbere után megváltozott politikai feltételek lehetővé tették, hogy a munkások a vállalatirányításban demokratikusan választott szerveik, az üzemi tanácsok útján maguk is részt vehessenek. Az üzemi tanácsok az eredeti jogalkotói szándék alapján jelentős potenciálra számíthattak a gazdasági életben, így működésük és vezetőik hamar a Magyar Kommunista Párt érdeklődésének homlokterébe kerültek. Kezdetben a cél az üzemi tanácson belüli minél jelentősebb befolyásszerzés volt, azonban a pártvezetőség számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az intézmény demokratikus természete a hatalomépítésük útjában áll. E felismerést követően nem volt kérdéses, hogy az üzemi tanácsokat fel kell számolniuk. A tanulmány a magyarországi üzemi tanácsok egyik jelentős fejlődési szakaszát követi nyomon a II. világháború utolsó hónapjaitól 1949-ig.
- Béládi Olívia: A kisipar és kiskereskedelem államosítása Pesterzsébeten Ismertető
Tanulmányom célja egy fővárosi peremkerület példáján megvilágítani a hazai kisiparos és kiskereskedő réteg erőszakos felszámolásának lépéseit és ennek következményeit közvetlenül a kommunista hatalomátvételt követő időszakban. A háború után a kistulajdonosi, kispolgári rétegek nemkívánatos, sőt üldözött társadalmi csoporttá váltak, akiknek javait változatos, a leggyakrabban közvetett módokon vették állami kézbe. Mivel a kistulajdonosi kispolgárság nem volt a klasszikus értelemben vett nagytőkés, műhelyeik, boltjaik konfiskálására a hatalom leginkább a kiszorításos módszert alkalmazta: irreális adóemelésekkel, adóhátralékok kivetésével, gyakori ellenőrzésekkel, az iparigazolványok bevonásával, negatív propagandával kényszerítette rá őket önálló üzletvitelük feladására és az állami nagyiparba vagy a szövetkezetekbe való elvándorlásra. Bár a kisipar és kiskereskedelem szerepe a háború utáni modernizálódó nyugat-európai gazdaságokban is visszaszorult, mégis a felszámolás hazai, drasztikus módja nehezen gyógyuló sebeket, töréseket okozott mind az életpályákban mind a különféle tőkék és tapasztalatok akkumulációjában. Az erőszakos kiszorítás következményeként az önálló kisiparosok és kiskereskedők száma 1952-re a korábbi létszám hatodára, a szektor teljesítménye az egytizedére esett vissza, valamint az ötvenes évek első felében általánossá váltak ellátási zavarok is. Mindezek a folyamatok világosan tükröződnek a főváros egyik külső kerületének, Pesterzsébetnek háború utáni iparügyi dokumentumaiban és kiviláglanak a helyi visszaemlékezők elmondásaiból is: az ötvenes évek elején általánossá váltak a főleg betegségre hivatkozó iparvisszaadások, melyeket később a kisipari szövetkezetekbe való átlépés indoka váltott fel. Az elmondások alapján az erőszakos, jóval tíz fő alatti műhelyek, boltok elvétele, a tulajdonos gyárba vagy szövetkezetbe való kényszerítése, esetleg feljelentése, megfigyelése nem volt ismeretlen jelenség a főváros huszadik kerületében sem.
- Csoma Lajos: A németországi baloldali radikalizmus a forradalmi események időszakában, 1918–1923 Ismertető
Az 1917-1923 közötti világforradalmi hullám egyik fő színtere Németországban volt. A harci események során nemcsak a szociáldemokrata és a kommunista mozgalom között következett be végleges szakítás, hanem a baloldali radikalizmus is szembefordult a lenini-bolsevik elmélettel és gyakorlattal, és a megalakuló Szovjetunióval. A forradalmi szervezetek – miközben a kapitalista rendszer elleni harcra mozgósítottak – folyamatosan igyekeztek saját pozícióikat is tisztázni.
1918 novembere utáni években egyre újabb forradalmi hullámok csaptak magasra, de ezek csak rövid időszakokban váltak országossá, így a kialakuló új hatalom képes volt fokozatosan felszámolni a baloldali radikális tömegszervezeteket. A forradalmi hullám elültével a forradalmi csoportok elveszítették tömegbázisukat. A harcok véget értek, de a tanulságok máig hatóak.
- Sipos József: Az Egységes Párt és az 1922-es választások előkészítése Ismertető
Az 1922-es nemzetgyűlési választásokról eddig született tanulmányok szerzői jobbára csak a Bethlen–Klebelsberg-féle választójogi rendeletet, a választásokon induló pártok programjait, a választási kampányt és azok eredményeit elemzik és ismertetik. Még nem foglalkoztunk az 1922-es nemzetgyűlési választások kormányzati előkészítésével, az Egységes Párt szervezeti kérdéseivel, az azon belül zajló ellentmondásos folyamatokkal, a jelöltállítással, Bethlen István és Nagyatádi Szabó István küzdelmével, közös kampányútjaival és beszédeivel, ahogy azzal sem, ki volt a párt felkészülésének, majd irányvonala meghatározásának döntő jelentőségű szereplője: Bethlen István, nagyatádi Szabó István, esetleg Gömbös Gyula. Tanulmányomban e fontos kérdésekre is keresem a válaszokat. Elsősorban azonban az Egységes Pártnak és a kormánynak a nemzetgyűlési választásokra való felkészülését, működési mechanizmusát vizsgálom. Foglalkozom a párton belüli politikai küzdelmekkel, a jelöltállítás bonyolult belső folyamataival, a párton belüli ellenzéki kisgazdák mozgalmával, Nagyatádi és Bethlen küzdelmével, illetve Gömbös és Klebelsberg szerepével. A tanulmányomban feltárt új tények és adatok alapján Hirata Takesi egyik fontos általánosítását látom bizonyítottnak. Eszerint: az „Egységes Párt nem látszatintézmény, hanem a konszolidációs rendszer egyik lényeges érdek-ütköztető eleme volt”. Az eddigi szakirodalom által feltételezettnél tehát már szélesebb társadalmi bázisa volt a parasztság demokratikus törekvéseinek. Erre támaszkodva az agrárdemokraták nemcsak képviselő-jelöltségükért, hanem a szegény, a kis- és a középparasztság érdekeiért is küzdöttek. Követeléseik egy részét Bethlen is kénytelen volt figyelembe venni, mert felmérte, hogy e társadalmi rétegek szavazataira is szüksége lesz a választási győzelemhez.
- Lengyel András: Az úgynevezett „oppó” történetéhez. Egy eltemetődött gondolkodástörténeti alternatíva kibontása Ismertető
A tanulmány az 1930-as évek elején „oppó” néven ismert értelmiségi csoport működésének egyik, gondolkodástörténeti szempontból fontos teljesítményét, egy kommentárokkal kísért Marx-kötet kiadását veszi vizsgálat alá. (Az „oppó” név az oppozíció szó rövidített és szlengesített változata. Arra a kettős ellenzékiségre utal, amelyet egyrészt a kapitalizmus elutasítása, másrészt a sztálinizmus ugyancsak radikális marxista kritikája jellemzett. Fontosabb tagjai közül megemlíthető pl. Justus Pál, Szabó Lajos, Szirtes Andor, Tábor Bála.) A tanulmány tisztázza a Kortárs című folyóirat „oppó” általi átvételének történetét, majd a folyóirathoz kapcsolódó könyvkiadási kísérletet mutatja be. A Marx-kommentárok elemzése során pedig rámutat arra a gondolkodástörténeti alternatívára, amely e kommentárok „egybeolvasásából” kibontakozik. A Marx-szöveghez fűzött kommentárokból ugyanis kiderül, hogy a Szovjetuniót nem a szocializmus megvalósulásaként, hanem, ellenkezőleg, az államkapitalizmus egyik speciális változataként fogták föl, azaz a kapitalizmusra vonatkozó marxista kritikát kiterjesztették magára az önmagát „szocialistának” tételező sztálinista rendszerre is. Álláspontjuk közel állt Karl Korsch álláspontjához, akivel a csoport egyik-másik tagja személyes kapcsolatot is tartott. Az „oppó” marginális csoport volt, tagjai hamar széjjelszóródtak, de az a gondolkodástörténeti alternatíva, amely a radikális kapitalizmus-kritikát leválasztotta a sztálinizmusról, s azzal szemben megőrizte a kapitalizmuskritika jogosságát, gondolkodástörténetileg fontos teljesítmény. Egy 19. századi magyar politikus nevezetes metaforájával élve, elvileg lehetővé tette „a rosszul begombolt mellény újragombolását”.