- Az olvasóhoz IsmertetőAz elmúlt évtizedek egyik legfontosabb történelemelméleti változását jelentette annak felismerése, hogy történeti elbeszéléseink és az egykor volt valóság viszonya messze nem annyira egyértelmű, mint azt a pozitivista felfogás feltételezi. A történetírásnak nem csak azzal kellett szembenéznie, hogy a múlt feltárását segítő anyag korántsem teljes, hanem azzal is, hogy ez az anyag maga is csak reprezentálja az egykor történteket, de nem azonos azzal. Ennek következtében az előző évtizedek igen csak sokrétű módszertani és elméleti változást hoztak, a történeti elbeszélés jellegének és szerepének átértékelésétől (eszerint azt elsősorban a textológia segítségével érdemes vizsgálni és értelmezni) a múltat reprezentáló források önmaguk eredeti kontextusában való megértésének igényéig. (Ez utóbbira kiváló példa a Múltunk 2011. évi 2. számában már bemutatott fogalomtörténet.) Ebben a számunkban Korképek és látszatok a két világháború között címmel szintén erre a kérdésre reflektálunk egy tanulmánycsokorral.A történeti értelmezés és elemzés számára nem csak az a megállapítás fontos, hogy a múlt közvetlenül nem megismerhető. Legalább ennyire lényeges, hogy a társadalom is reprezentációk világaként működik, tagjai, szereplői, legyenek egyének, csoportok vagy intézmények, folyton értelmezik és keresik helyüket, szerepüket. Ennek megfelelően próbálják meg interpretálni korukat és reprezentálni saját helyüket, feladatukat. A történész tehát nem csak azt kérdezheti meg, mi is történt valójában, hanem azt is, miként láttatták saját magukat egy-egy korszak szereplői, milyen céllal tették ezt, illetve milyen eszközeik, lehetőségeik voltak arra, hogy önreprezentációjukat elfogadtassák másokkal. Az itt közölt tanulmányok egy jól körülhatárolható korszakon belül sokféle nézőpontból mutatják be ezt a problémát.
Szécsényi András írása egy egyedi életút példáján keresztül a külső percepció és az ezzel nem feltétlenül összeegyeztethető titkok problémáját villantja fel, Végváry József életútját bemutatva. A két világháború közti antiszemita, radikális jobboldali egyetemista ifjúsági szervezetből induló politikus előbb kormánypárti képviselő, majd 1945 után az ÁVH ügynöke lett. A külső értékelésében változó (kezdetben a rendszer számára inkább pozitív, a második világháború után egyértelműen negatív) jobboldali, nemzeti, antikommunista reprezentáció mögött az életút második szakaszában egy azzal semmiképpen sem összeegyeztethető titkos élet rajzolódik ki. Az egyetemista szervezetek világát elemzi Kerepeszki Róbert is, akinek írása azt mutatja be, hogy az ifjúsági szövetségek milyen módon próbálták meg legitimálni magukat a rendszer keretei között. Különösen érdekes az, ahogy ezek a szervezetek mítoszépítésre használták az egyetemi ifjúság szerepét a második királypuccsot lezáró budaörsi csatában. A restauráció elhárításában saját maguknak kulcsszerepet tulajdonítva sikerült előnyös helyet kiharcolniuk a Horthy-rendszerben, amit Végváry József karrierje is szépen illusztrál. Püski Levente az önreprezentáció intézményes és strukturális kérdéseire irányítja a figyelmet, az országgyűlés sajtónyilvánosságát bemutató munkájában. A politika formális központjaként, a politikai viták kiemelt színtereként működő parlamentet uraló többség és az ellenzék eltérő érdekei, valamint a sajtószabadság elve és annak korlátai jelölték ki azokat a határokat, melyek között az egyes politikai szereplők saját tevékenységüket láttatni vagy elrejteni akarták. A parlamenti működés sajtónyilvánosságának korlátozása és az ennek feltörésére irányuló újságírói és ellenzéki politikusi kísérletek illusztrálják, milyen hatása volt az intézményes és jogi kereteknek a közösség információgyűjtési lehetőségeire. Laczó Ferenc tanulmánya az átfogó korszakértelmezések egyik sajátos válfaját taglalja. Az ebben az időszakban amúgy is szimbolikusan, majd a gyakorlatban is félreszorított zsidóság reprezentatív kiadványában miként értelmezték nem csak Magyarország, hanem a világtörténet adott periódusát. Különösen figyelemre méltó a sajátos (és a kibontakozó jogi diszkrimináció miatt egyetlen évtized alatt is jelentős mértékben változó) nézőpont és az értelmezés előbbieknél sokkal tágabb kontextusa.
Számunk másik összeállítása (Diplomácia a Kádár-korszakban. Egy konferencia anyagából) nem elsősorban önmagában egység, hanem egy korábban elkezdett és a jövőben is folytatott tudatos törekvés része. A Múltunk korábban is közölt tematikus összeállítást a Kádár-korszak diplomácia- és kapcsolattörténetéről (Kádár Nyugaton, 2009. évi 1. szám). Akkor elsősorban Kádár János személyes kapcsolatait elemezték a közölt tanulmányok a hetvenes és a korai nyolcvanas években. A német, egyesült államokbeli, francia, olasz és spanyol viszonylatot egészíti most ki három írás. Ezek közül Mitrovits Miklósé a lengyel–magyar viszonyt elemzi, Kecskés D. Gusztáv és Pierre Bouillon tanulmányai pedig a francia viszonyrendszer egy korábbi szakaszát mutatják be. A kérdéskört a közeljövőben további írásokkal szeretnék alaposabban körüljárni, a Múltunk jövő évi 1–2. számában Kádár János megítéléséről, a kortársak és az utókor Kádár-képéről közlünk írásokat.
Jó olvasást!
KORKÉPEK ÉS LÁTSZATOK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
- Szécsényi András: Végváry József pályája: a Turul Szövetségtől az ÁVH-ig IsmertetőAz orvosi végzettségű, fajvédő Végváry József (1903-1972) 1932 és 1938 között a Turul Szövetség fővezére, 1935 és 1939 között a nemzeti egység pártja országgyűlési képviselője volt. A tanulmány a diákvezérségtől a politikai karrierig ívelő életúton keresztül vizsgálja a két világháború közötti értelmiségi lét egy jellegzetes aspektusát: a fiataloknak a Turulban betöltött szerepét, a Turul Szövetségnek az 1930-as évek derekára bekövetkezett polarizáltságát, meghasonlását.
Végváry szépen ívelő ifjúságpolitikus karrierje is ennek esett áldozatul: a szövetség szélsőjobb, népi-baloldali elemei számára – különféle okokból – egyaránt egyre elfogadhatatlanabbá vált. 1939 elejére végleg lemondott a vezetésről és visszavonult a politikától. Végváryt szélsőjobboldali szerepvállalásaiért a NOT 1946-ban egy év fegyházbüntetésre ítélte. Kiszabadulása után a meghasonlott ember orvosként praktizált, 1948-tól pedig az Államvédelmi Hatóság számára tett jelentéseket korábbi kapcsolatairól. 1950-ben a folyamatos zaklatások nyomán Ausztriába szökött, s az innsbrucki horthysta és szélsőjobboldali emigrációval ápolt kapcsolatot. Ez okból 1950-ben az ÁVH megkísérelte ismételt beszervezését, vélhetően sikertelenül. Végváry József innen 1951-ben az Amerikai Egyesült Államokba emigrált és kezdett új életet. - Kerepeszki Róbert: A budaörsi csata emlékezete és a királykérdés a két világháború közötti egyetemi ifjúsági mozgalmak politikai gondolkodásában IsmertetőIV. Károly király második, 1921. októberi visszatérési kísérlete idején a hatalmon lévő politikai és katonai vezetésnek kritikus helyzettel kellett szembenéznie. Ugyanis az első királypuccsal ellentétben az uralkodó ekkor kész volt arra is, hogy fegyveres úton szerezze vissza a trónt. Még súlyosbította a körülményeket az, hogy a trianoni békeszerződés következtében lecsökkentett magyar hadseregnek csak csekély alakulata állomásozott a főváros körül. Ekkor fordult a kormány az ifjúsághoz, illetve annak kormányzóhoz hű szervezeteihez, az egyetemi zászlóaljakhoz és a bajtársi egyesületekhez. A budaörsi csata és a két világháború közötti magyar közéletet megosztó királykérdés kapcsán a tanulmány alapvetően két kérdésre keres választ. Egyrészt arra, hogy milyen szerepet játszott az egyetemi ifjúság IV. Károly király második visszatérési kísérletének meghiúsításában (szervezetek, helytállás, áldozatok), másrészt pedig arra, miként osztotta meg a királykérdés megítélése az egyetemi ifjúságot a későbbiek folyamán.
- Püski Levente: A parlamenti politizálás nyilvánossága a Horthy-korszakban IsmertetőA két világháború közötti időszakban a magyar közvélemény számára megvolt a lehetősége annak, hogy figyelemmel kísérje a törvényhozás működését. Ennek nyilvánosságát alapvetően kétféle módon biztosították. Egyrészt a parlamenti kiadványok – naplók és irományok – révén, másrészt a korabeli sajtón keresztül. A tanulmány előbb azt mutatja be, hogyan készültek a parlament kiadványai és azok milyen forrásértékkel bírnak. Azután részletesen elemzi a sajtó és a törvényhozás viszonyát.
A sajtó fontos és egyes területeken pótolhatatlan információs forrást jelentett a közvélemény számára, s a nagy politikai napilapok maguk is intenzív kapcsolatokat alakítottak ki a pártok parlamenti frakcióival. A tanulmány külön kitér arra, hogy a parlament házszabályai milyen előírásokat tartalmaztak a sajtó számára és azok hogyan érvényesültek a gyakorlatban. Ennek kapcsán azt is megvizsgálja, hogy a kormányzat és az ellenzéki pártok sajtóhoz való viszonya milyen területeken mutat hasonlóságokat és eltéréseket. - Laczó Ferenc: A válságtudat történetisége. A Horthy-kor és a nácizmus egykorú magyar zsidó értelmezéseiről IsmertetőAz 1930-as és korai 1940-es évek drasztikus történeti változásainak magyar zsidó recepcióját (Európa nácikkal szövetséges részében ugyancsak szokatlan módon) néhány egészen 1944 elejéig, azaz még a népirtás Magyarországtól északra és keletre történő végrehajtásával párhuzamosan is megjelenő forrás tükrében is vizsgálhatjuk. Miközben a Horthy-rezsim zsidóellenes politikája az 1930-as évek végétől egyre drasztikusabb és brutálisabb formát öltött, az elnyomás nem vált totálissá, így (a cenzurális viszonyok figyelembe vétele mellett) magyar zsidó tudósok szinte az 1944-es katasztrófa előtti utolsó pillanatokig publikálhatták a kortárs folyamatokat leírni és értelmezni próbáló írásaikat.
Tanulmányom lapjain egyrészt annak kívánok utánajárni, hogy miképpen mutatták be és értékelték korukat az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) 1929 és 1943 között minden évben megjelent évkönyvének a magyar zsidó tudományos elithez tartozó szerzői? Másrészt azt kutatom, hogy az IMIT évkönyvekben publikálók hogyan tudósítottak a Németországban, majd a terjeszkedő Harmadik Birodalom által ellenőrzött területeken zajló eseményekről és miként értelmezték azokat? Célom tehát a magyar zsidó társadalom egy viszonylag szűk, a magyar zsidóság és a humán tudományok iránt egyaránt elkötelezett elitjének orgánumában közölt, a gazdasági világválságtól az európai népirtás idejéig született jelenkor-értelmezések végigkövetése, mely a magyar zsidóság sorsa szempontjából döntőnek bizonyuló német fejleményeket különállóan is szemügyre veszi.
Céljából kifolyólag analízisem gyakran fogja idézni a zsidóság világkörüli sorsában bekövetkezett fejleményekről tudósító éves riportokat, de az IMIT tizenöt évkönyvében megjelent közel 200 tanulmány mindegyikének figyelembe vételén alapul. Reményeim szerint ezen írások elemzése a kor magyar zsidó elitjének interpretációs közösségként való jobb megismeréséhez és megértéséhez is hozzájárulhat.
DIPLOMÁCIA A KÁDÁR-KORSZAKBAN. EGY KONFERENCIA ANYAGÁBÓL
- Pierre Bouillon: Egy párbeszéd kezdete: magyar-francia kapcsolatok az enyhülés hajnalán IsmertetőA francia-magyar kapcsolatok nem tartoznak a legismertebb témakörök közé. Soha nem volt magától értetődő, hogy a németajkú világ vonzáskörében elhelyezkedő Magyarország és Franciaország között, erős kapocs alakuljon ki. Pedig kölcsönös és tartós erőfeszítések paradox módon éppen akkor történtek Párizs és Budapest viszonyában, amikor úgy tűnt, a feltételek legkevésbé adottak ehhez a párbeszédhez. Éppen a hidegháború idején, amikor a Vasfüggöny, a rivális szövetségek, valamint az eltérő politikai berendezkedés egyaránt elválasztották a két országot egymástól, alakultak ki közöttük tartós kapcsolatok. Pontosabban az enyhülés idején, az 1960-as évtized közepétől az 1970-es évekig terjedő időszakban, amikor egyes államok a két blokk közötti politikai és gazdasági kapcsolatok előmozdítására tettek erőfeszítéseket. Franciaország esetében De Gaulle politikája adott ösztönzést a Szovjetunióval, Lengyelországgal és Romániával, sőt a Magyarországgal való viszony javítására is.
A tanulmány megkísérli meghatározni azon tényezőket, amelyek hozzájárultak a közép-európai országok képének kialakításához a francia diplomáciai és politikai körökben, egy olyan időszakban, amikor az enyhülés még nem bontakozott ki. A francia-magyar párbeszéd feltételeinek vizsgálata során előbb a múltból örökölt reprezentációkat veszi szemügyre, majd rátér ezek korrekciójának céljával kialakított magatartásra, s végül beszél arról a fejlődésről, amely előtt az 1968 tavaszán létrejött két magas szintű találkozó nyitotta meg az utat.
A francia-magyar párbeszéd elmélyítésének feltételei nem voltak éppen a legkedvezőbbek ebben az időben. A Franciaország és Magyarország közti kapcsolatokat nem táplálta kulturális vagy történelmi örökség, ellenkezőleg, súlyosan terhelte a múlt. Az a tény, hogy a két fél kölcsönösen nem ismerte egymást mindazonáltal lehetőséget kínált e probléma orvoslására. Törekvésük eleinte arra irányult, hogy felélesszenek egy eredetileg gyenge kapcsolatot, melyet teljesen szétzúzott a hidegháború. Így a partnerek konstruktív magatartást alakítottak ki egymás irányában. E folyamat következő szakaszát jelentette a magas szintű látogatás 1968-ban, amikor is magyarországi reformok bevezetése különösen érdekelte a franciákat. E reformok azonban nem voltak a keleti blokkban egyedülállók: a Prágai Tavasz hasonló fejleményei aggodalmat keltettek a Szovjetunióban. A nemzetközi politika így újfent beleavatkozott a francia-magyar kapcsolatok fejlődésébe, s Csehszlovákia megszállása ismét romlásukhoz vezetett. - Kecskés D. Gusztáv: Franciaország, Kelet-Közép-Európa és Magyarország Georges Pompidou elnöksége idején, 1969–1974 IsmertetőA szerző francia és magyar külügyi dokumentumok, valamint a rendelkezésre álló szakirodalom alapján azt vizsgálja, hogy milyen volt Franciaország és a kelet-közép-európai térség viszonya Georges Pompidou köztársasági elnökségének időszakában.
A francia külpolitika számára az európai szocialista országok közt de Gaulle idején kialakított prioritási rend lényegében fennmaradt. Legfontosabb partnerének továbbra is a Szovjetuniót tekintette. Ennél kisebb, de még érzékelhető figyelmet kapott Lengyelország, Románia és – az 1968-as csehszlovákiai események nyomán – Jugoszlávia. A régió többi országa, köztük a szovjet tábor államai közül a francia megítélés szerint is legnyitottabb és „legliberálisabb” Magyarország iránt viszont alig mutatott érdeklődést a párizsi külügyi adminisztráció.
A vizsgált időszakban Franciaország gazdasági és politikai jelenléte a térség államainak erőteljes közeledési szándékai ellenére érezhetően csökkent. A német „Ostpolitik” hatása viszont egyre erősebben érződött Kelet-Közép-Európában is. Bár a „német előretörés” a francia külügyet kezdettől fogva zavarta, Párizs mégsem érezte magát ösztönözve, hogy lényegileg módosítsa Kelet-Közép-Európa politikáját. Maguk a kelet-közép-európai országok is előnyösebbnek tartották a maguk számára az NSZK gazdasági befolyásának kiegyensúlyozását. A francia kormányzat aktivizálására irányuló erőfeszítéseik azonban igen csekély eredménnyel jártak. - Mitrovits Miklós: Egy barátság nehéz évtizede: A lengyel-magyar viszony szakítópróbái (1956–1968) Ismertető1956 októbere után új szakasz kezdődött a lengyel-magyar kapcsolatokban is. Egyfelől a desztalinizáció korszakában a szocialista országok közötti kapcsolatrendszerben egy minőségileg új szakasz indult el, többek között javultak a KGST és a Varsói Szerződés keretein belül a kétoldalú – elsősorban gazdasági – együttműködések lehetőségei, a közvetlen szovjet befolyás csökkent, illetve átalakult; másfelől az eltérő lengyelországi és magyarországi politikai változások mindkét országban új irányt szabtak a belpolitikában, amelyek sokszor érdekkülönbségekhez vezettek a külkapcsolatokban. A tanulmány a lengyel és a magyar levéltári források alapján azokra a vitás kérdésekre mutat rá, amely feszültséget okozott a két szövetséges állam kapcsolataiban. Jelen írás két kulcskérdést tárgyal. Az egyik az 1956-os események és politikai következményeinek eltérő megítélése; a másik a hatvanas években az NSZK-hoz viszony, illetve a nyugati gazdasági környezethez való alkalmazkodás szükségességének eltérő megítélése, felfogása. Mindkét kérdés esetében kimutatható, hogy eltérő belpolitikai, illetve legitimációs érvekkel jelentős feszültség keletkezett a hivatalosan baráti és szövetséges országok között, vagyis a kormányzó kommunista pártok által „nemzeti érdekként” felfogott ügyek képviselete bizonyos esetekben fontosabb volt a szocialista tábor egységénél.
FORRÁSOK
- S. Novotny Júlia: Munkahelyi rendszerváltás alulról. (Visszaemlékezés Ismertető2008-ban a Magyar Történelmi Társulat az ELTE Bölcsészettudományi Kara Történeti Intézetével, az MTA Történettudományi Intézetével, az MTA Politikai Tudományok Intézetével, a Politikatörténeti Intézettel és az 1956-os Intézettel közös pályázatot hirdetett a rendszerváltás történetéről – a 20 éves évforduló alkalmából. A bírálóbizottság III. díjjal jutalmazta S. Novotny Júlia Munkahelyi rendszerváltás alulról. Visszaemlékezés dokumentumokkal című munkáját, ami a Nemzetközi Előkészítő Intézetben (később Kodolányi János Magyar nyelvi Előkészítő Intézet) 1990 és 1994 közt lezajlott eseményeket mutatja be. Ennek rövidített változatát adjuk közre a dokumentumok (levelek, jegyzőkönyvek és pályázati felhívások, valamint a sajtóban megjelent írások) nélkül.
- Takács Tibor: „Mert megijedni való most már nincs”. Kádár János beszéde az MSZMP 1957. február 17-i Pest megyei nagyaktíváján Ismertető1957. február 17-én Kádár János beszédet mondott a Magyar Szocialista Munkáspárt Pest megyei nagyaktíva-ülésén. Ennek az adott különös jelentőséget, hogy Kádár 1955 májusától 1956 júliusáig az MDP Pest Megyei Bizottságának volt az első titkára, és távozása után a megürülő pozíciót a forradalom kitöréséig már nem töltötték be. A beszédet az előadó személye sem tette országos jelentőségű eseménnyé, és a felszólalás szövege sem vált a kádári opus részévé. Kádár, mint azt maga is jelezte, nem vetett fel „szenzációsan új kérdéseket” – beszédének történeti jelentőségét azonban éppen a viszonylagos jelentéktelensége adja. Az tudható meg belőle és általa, hogy a pártelnök miként viselkedett a párt belső köreiben, hogy, például, ebben a közegben előszeretettel használt személyeskedő és cinikus megjegyzéseket. Az elhangzott – és lejegyzett – szavaiból kitűnnek Kádár János politikusi személyiségének meghatározó vonásai: a karakánság és a „prolis” csibészség látszata valamint összekacsintás a „magunkfajtával”, jelesül a pártbürokráciával.
Az aktívaülés jellegéből adódóan a hozzászólásban Pest megyei vonatkozású ügyek is előkerültek, így a pártelnök élesen kritizálta a helyi vezetést a pártépítő munka elégtelensége, a konkrét szervező tevékenység hiánya, és bizonyos esetekben, például a dabasi járási párttitkár, Biksza Miklós meggyilkolását követő megtorlás kapcsán, a megyei pártbizottság erélytelen fellépésének elmaradása miatt. A beszéd nagy része azonban országos kérdésekkel foglalkozott, így többek között az 1956. októberi események ellenforradalomként való sulykolásának fontosságával, ezzel összefüggésben a kádári vezetés és maga Kádár János helyének kijelölésére irányuló törekvésekkel, vagy a magyar–jugoszláv viszonyt terhelő problémákkal. A szöveg jól mutatja, hogy 1957 elején a vezetés – különböző tényezők hatására – feladta a kétfrontos küzdelmet, és az „ellenforradalom” és a „revizionizmus” („nemzeti kommunizmus”) elleni harc érdekében visszafogta, legjobb esetben is elnapolta a „szektás” jelenségek elleni fellépést. A beszéd ebben a vonatkozásban az 1956. december 5-i párthatározatban megfogalmazott koncepció „áthangolásának”, és az 1957. február 26-i határozatnak az alsó- és középszintű káderek és pártaktivisták körében történő előkészítésének a dokumentuma.
SZEMLE
- Sipos Péter: Végtelen mezőkön
(VARGA Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941–1956). Az oroszországi levéltári források tükrében. Ruszisztikai könyvek XXIII. Budapest, Russica Pannonicana, Pannonica Kiadó, 2009. 391 p.) - Paár Ádám: Egy hamburgi világpolgár gondolatai
(Helmut SCHMIDT: Nyugállományban. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2010. 379 p.)
E SZÁMUNK SZERZŐI:
- KEREPESZKI RÓBERT történész, PhD, egyetemi tanársegéd, Debreceni Egyetem, Történelmi Intézet
- BOUILLON, PIERRE doktorandusz hallgató, Panthéon-Sorbonne Egyetem, Párizs (I), jelenkori történelem szak
- KECSKÉS D. GUSZTÁV történész, PhD, tudományos főmunkatárs, MTA Történettudományi Intézet
- LACZÓ FERENC történész, PhD, tudományos munkatárs, Imre Kertész Kolleg, Jena
- MITROVITS MIKLÓS történész, PhD, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
- PAÁR ÁDÁM történész, doktorandusz hallgató (ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Program)
- PÜSKI LEVENTE történész, PhD, egyetemi docens
- S. NOVOTNY JÚLIA ny. egyetemi adjunktus, dr.univ.
- SIPOS PÉTER a történettudomány doktora, tudományos főtanácsadó, MTA TTI
- SZÉCSÉNYI ANDRÁS gyűjteményvezető, Holokauszt Emlékközpont
- TAKÁCS TIBOR történész, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára